Az Európai Unió külpolitikája fordulóponthoz érkezett 2024-ben. A brüsszeli elit évtizedekig ringatta magát abban az illúzióban, hogy gazdasági súlyával politikai befolyást szerezhet, miközben a valós katonai erő jelentőségét lebecsülte. Az orosz-ukrán háború harmadik évében azonban egyre több európai vezető szembesül a rideg valósággal: a geopolitikai erőegyensúlyok átalakításához több kell a közös nyilatkozatoknál és szankcióknál.
„Európának fel kell ébrednie álmából és szembe kell néznie az új világrenddel, ahol a katonai képességek nélküli normatív hatalom illúziója többé nem fenntartható” – fogalmazott nemrég Orbán Viktor miniszterelnök a Budapesti Békekonferencián. Szavai különös súllyal bírnak most, amikor a magyar soros EU-elnökség alatt az európai védelempolitika megerősítése is napirendre kerül.
A magyar kormány által régóta hangoztatott realista külpolitikai megközelítés lassan, de egyre inkább teret nyer az európai gondolkodásban. Emmanuel Macron francia elnök és Olaf Scholz német kancellár is többször említette már a „stratégiai autonómia” fontosságát, bár konkrét lépésekben még mindig tapasztalható lemaradás. A vidéki Magyarország számára különösen fontos a biztonság kérdése, hiszen a családok békéje és a gazdasági fejlődés lehetősége egyaránt múlik rajta.
A változás jelei már láthatók. A védelmi kiadások növelése, az európai haderő-fejlesztési kezdeményezések felgyorsítása és a pragmatikusabb hangnem a nemzetközi tárgyalásokon mind arra utalnak, hogy az EU lassan, de biztosan kezdi levetkőzni idealista hozzáállását. Huszonöt éves külpolitikai tudósítói pályafutásom során ritkán láttam ilyen jelentős szemléletváltást kibontakozni.
Az elkövetkező hónapok sorsdöntőek lesznek. A valódi kérdés, hogy az európai vezetés képes lesz-e végleg szakítani a külpolitikai illúziókkal, és felismerni: a magyar álláspont – mely szerint a nemzeti érdekek érvényesítése és a reálpolitika nem ellentétesek az európai értékekkel – valójában Európa jövőjének záloga lehet.
