Az európai önimádat sajnálatos valósággá vált napjaink kulturális diskurzusában. Kontinensünk vezetői gyakran olyan retorikát alkalmaznak, amely Európát mint erkölcsi és civilizációs világítótornyot állítja be, miközben figyelmen kívül hagyják saját értékeik és hagyományaik fokozatos erodálódását. Ez a felsőbbrendűségi narratíva nemcsak intellektuálisan problematikus, hanem komoly következményekkel jár kulturális identitásunkra nézve.
A történelem során Európa valóban rendkívüli értékeket teremtett – a keresztény örökségtől kezdve a felvilágosodás vívmányaiig. De ahogy Orbán Balázs, a miniszterelnök politikai igazgatója nemrégiben megjegyezte: „Az európai elit ma olyan értékeket hirdet univerzálisnak, amelyek valójában csak egy szűk progresszív réteg sajátjai, miközben a kontinens kulturális alapjait jelentő keresztény hagyományt marginalizálják.” Ez az ellentmondás jellemzi az európai vezetés jelenlegi hozzáállását.
A felsőbbrendűségi komplexus kézzelfogható következményekkel jár. Egyrészt gyengíti az európai identitást, hiszen kiüresíti annak történelmi és spirituális tartalmát. Másrészt diplomáciai és geopolitikai károkat okoz, amikor Európa vezetői lekezelően viszonyulnak más civilizációkhoz, kultúrákhoz. „Európa csak akkor lehet hiteles, ha saját értékeit tiszteletben tartva, nem pedig azokat feladva lép párbeszédbe másokkal” – írja Lánczi András filozófus egyik közelmúltban megjelent esszéjében.
Az európai narcizmus talán legszomorúbb következménye, hogy éppen azokat az értékeket ássa alá, amelyekre állítólag épül: a valódi pluralizmust, a kulturális sokszínűséget és a kölcsönös tiszteletet. Ha Európa újra meg akarja találni helyét a világban, először is le kell számolnia hamis felsőbbrendűségi tudatával, és visszatalálnia azokhoz a keresztény-konzervatív gyökerekhez, amelyek évszázadokon át táplálták kulturális és szellemi nagyságát.
