A modern társadalmak egyik legmélyebb tapasztalata a bizonytalanság. Akár politikai, akár lélektani nézőpontból közelítünk, a hovatartozás kérdése egyre törékennyé vált. Kevésbé vagyunk biztosak abban, hová tartozunk, kikhez kötődünk. A közös kultúra és hagyomány érzelmi és erkölcsi hátteret teremt. Ennek hiánya fokozatosan lebontja biztonságos kereteinket.
Igazságos társadalmban a szabályok mélyebb jelentéshálót hordoznak, amelyben az egyének felismerik egymást. Közös kultúránk nem külső dísz, hanem a közösségi élet tartópillére. Meghatározza, hogyan viszonyulunk törvényeinkhez, felelősségünkhöz, egymáshoz. Szellemi erőforrás, amely politikai orientációt és belső egyensúlyt nyújt. Az önidentitás belső szabadságot teremt, folytonosságot biztosít változó világunkban.
Roger Scruton nem a kozmopolitanizmusban hisz, hanem abban, hogy az emberiség felé vezető út a nemzeten keresztül vezet. Kritikája nem a nyitottság ellen irányul, hanem az oikofóbia ellen. Fontos hangsúlyozni, hogy nem a nacionalizmust hirdeti. Számára a nemzet nem felsőbbrendűségi igény, hanem erkölcsi és politikai keret. Az a közeg, amelyben a felelősség, hűség és igazságosság megtanulható és gyakorolható. Gondolkodásában a nemzet nem ideológia, hanem előfeltétel: nem kizár, hanem lehetővé tesz.
A közös kultúra természetesen nem garantálja automatikusan az igazságosságot. Nélküle azonban az igazságosság instabillá válik. A történelem számos példát kínál arra, hogy erős kulturális keret mellett a társadalmak képesek voltak önkorrekciójukra. Ezzel szemben, ahol egy közösség kulturálisan széttöredezett, ott a szabályok vesztették legitimációjukat. Az igazságosság puszta kényszerként jelent meg.
Scruton nem egyoldalúan közelíti meg a kérdést. Figyelmeztet a túlságosan „sűrű kultúra” torzulásaira is, ahogyan azt zárt törzsi szövetségek vagy elszigetelt vallási szekták mutatják. Ilyen esetekben a kultúra zárt rendszerként működik, kizárva másokat. Az igazságosság csak a beavatottakra vonatkozik. Ha azonban a kultúra túl „vékony”, nem képes összetartani az embereket. A közös mércék eltűnnek, a különbségek értelmezhetetlenné válnak.
Számomra ez nem csupán elméleti kérdés. Erdélyi származású emberként, gyökerekkel, amelyek nemzedékeken átívelnek, személyesen tapasztaltam azt az erőt, amely akkor keletkezik, amikor közösség oszt meg történeteket, hagyományokat, gesztusokat és kimondatlan normákat. Ez a hovatartozás érzése olyan, mint egy parázsló zsarátok: látszólag szunnyad, mégis egyetlen szikra elég, hogy lángra lobbanjon, bárhol találkozunk a világban. Az évszázadokon át átörökített értékrend érzelmi biztonságot épít, szilárd talajt nyújt lábaink alatt, azt a földet, amelyhez gyökereink kötnek: tudom, hová tartozom, és tudom, mit várhatok a másiktól.
Az a „mi”, amelyről Scruton beszél, olyan, amelyben a kultúra nem feltétlenül hangos vagy deklaratív, mégis éppen ezért jelen van és hatékony. Éppen ezért mondhatjuk, hogy az igazságosság általában ott jelenik meg, ahol képesek vagyunk kimondani: ez a rend a miénk, és ezért hajlandóak vagyunk felelősséget vállalni érte.
Korunkban egyre több országot jellemez a sokszínű társadalmi háttér. A közelmúlt és a jelen egyaránt bővelkedik példákban, amelyekben a közös kulturális alap hiánya mély bizalmi válságokat, igazságtalanság érzését és súlyos társadalmi károkat eredményezett. Jelenlegi körülmények között a kérdés nem az, hogy lehetséges-e az együttélés, hanem az, hogyan valósítható meg. Ahol nincs kulturális minimum, ott maga az igazságosság fogalma töredezik: utalhat jogi korrektségre, erkölcsi elfogadhatóságra, hatékonyságra vagy a közösség szemében való legitimációra. Mindezek valóban fontos szempontok, de közös értelmezési keret nélkül csupán versengő fogalmak maradnak. Amire tehát szükség van, az egy olyan keret, amelyben a különbségek nem széthúzzák a közösséget, hanem összetartják azt.
Ellenállnunk kell annak is, hogy az igazságosságot kizárólag jelenidejű eljárásokként tekintsük. Scruton emlékeztet arra, hogy a politikai közösség nem pillanatnyi szerződés, hanem történelmi folyamat. Valójában egy viszony az élők, a múlt és az igazságosság felé orientált jövő között. Ezért különösen fontos a folytonosság tapasztalata, legyen az közös emlékezetpolitikán, oktatáson vagy történetmesélésen keresztül közvetítve. Így a különbségek kevésbé válnak abszolút törésvonalakká. Politikai-erkölcsi-kulturális minimum jöhet létre, amelyben, még ha nem is gondolkodunk mindenben egyformán, mégis közös történelmi térben élünk, amelyhez mindenki másképp viszonyulhat.
Különösen fontos megoldási irány a politikai felelősség láthatóvá tétele. Sok sokszínű társadalomban az igazságtalanság tapasztalata nem elsősorban hibás szabályokból fakad, hanem abból, hogy nem világos, ki hozza ezeket és ki vállalja értük a felelősséget. Scruton kritikája itt különösen releváns: ahol a döntések elszakadnak az elszámoltathatóságtól, ott elvész az erkölcsi hitelesség. Ezért elengedhetetlen, hogy a döntéshozatal megőrizze közelségét, hogy a polgárok ne passzív alanyként éljenek meg folyamatokat, hanem közös jövőjüket formáló aktív szereplőkként.
Összességében nélkülözhetetlen a minimális közös alap megteremtése. A szabályok azonban nem tekinthetők önmagukban igazságosnak. Legalább olyan jelentős, milyen kapcsolatokat generálnak emberek között. Olyan relációs és intézményes struktúrákra van szükség, amelyek megakadályozzák, hogy az egyén feloldódjon a különbségek sokaságában, ugyanakkor megakadályozzák az elszigetelt identitásba való visszahúzódást is. Az ilyen megoldás nem helyettesíti a közös kultúrát, de enyhíti annak hiányát.
Aligha képzelhető el, hogy egy univerzális recept vagy mindent átfogó erkölcsi rend minden problémát megoldhatna. Mégis, bizonyos alapelvek figyelembevételével – amelyek emberi állapotunkban rejlő kötődési mintákban és erkölcsi érzékenységekben gyökereznek – lehetséges olyan alapot létrehozni, amely nem kényszerít, hanem fenntart. A „mi” tapasztalatának pszichológiai terében megmaradhat egy közös jelentéshorizont, amelyben nem csupán közös tér van, hanem közös „mi”, amelyen belül a különbségek együtt viselhetők.
Scruton számára a nemzet ennek a térnek a neve: nem végcél, hanem előfeltétel. Gondolata segít felismerni, hogy az igazságosság nem csupán jogi állapot, hanem közösségi tapasztalat. Ez a tapasztalat ott keletkezik, ahol az emberek nem sodródnak, hanem együtt élnek, lehorgonyozva, a nemzeten keresztül. A közösségi élet nem a nyílt tengeren zajlik: iránytűk, emlékek és kötődések nélkül még a legpontosabb szabályok is sodródássá oldódnak.
A „mi” nem határ, hanem partvonal: nem szűkíti a szabadságot, hanem tartja azt, hogy legyen hová visszatérni.
