Az esemény középpontja
Az esemény középpontjában historiai emlékezés és társadalmi összetartozás kérdése állt. A budapesti polgármester, Karácsony Gergely élesen hangsúlyozta, hogy az emlékezés és a történelem relativizálása nem férhet meg egymással. Ez egy olyan gondolat, mely minden irodalom- és művészetkedvelő számára ismerős kell legyen: a kulturális identitásunk alapja a hiteles múltábrázolás. A magyar holokauszt, mint történelmi trauma, megköveteli, hogy ne csupán számszerű adatokként, hanem erkölcsi intésként is kezeljük.
Szóbeli megnyilvánulások és a rendezvény lényege
Andor Grósz, a Mazsihisz elnöke éppen így fogalmazott: a „Soha többé” nem lehet üres jelszó. Ezt a színházi és irodalmi életben éppen úgy érvényesítenünk kell, mint a mindennapokban. A művészet feladata, hogy megható és megvilágító formában tartsa ébren a kollektív emlékezetet, de ugyanakkor építő jövőképet is mutasson. A megemlékezésen 73 túlélő műsoron, a soprán szólamában – a sófár hangja – indultak el a résztvevők. Ez a kép maga is szimbóluma a folytonosságnak: a tragédiából eredő kötelességtudat átíveli a generációkat.
Izrael és a modern antiszemitizmus
Izrael nagykövete, Maya Kadosh szavaiból pedig egy másik fontos tanulság csendül ki – a modern antiszemitizmussal szembeni küzdelem szorosan összefügg Izrael állam jogának elismerésével. Ez a gondolat távol áll a politikai vitáktól, hiszen lényegében a méltóság és a biztonság kérdése. A kulturális életünkben is hasonló alapon kell elutasítanunk mindenféle gyűlöletbeszédet és kirekesztést, mely az emberi méltóságot óhajtja megsemmisíteni.
A holokauszt üzenete: szavakból kezdet és felelősség
Az auschwitzi nemzetközi megemlékezés és a budapesti menet üzenete egybehangzott: a holokauszt nem a gazkamrákkal kezdődött, hanem a szavakkal, a gyűlölettel és a közönyösséggel. Ez egy olyan intés, melynek minden művészeti alkotó – író, költő, színész, rendező – számára is mély jelentősége van. A színpadon és a könyv lapjain is ugyanazt a felelősséget kell vállalnunk: a szépség, az igazság és az emberi méltóság szolgálatát. A megemlékezés így nem csupán múltidézés, hanem aktív erkölcsi pozícióvá válik, amely a kulturális életünk minden porcikáját át kell, hogy hatja. Ez a mi közös felelősségünk és reménységünk.