A „woke” kifejezés kétélű fegyverré vált kulturális csatáinkban. Eredetileg az afroamerikai közösségekben született, ahol a társadalmi igazságtalanságokkal szembeni éberséget jelölte. Mára azonban teljesen átalakult: követői szerint a társadalmi haladás zászlaja, míg kritikusai a nyugati civilizáció és hagyományos értékek lerombolásának eszközét látják benne.
A fogalom valódi problémája mégis mélyebb. Ahogy Scruton filozófus írta: „A nyelv, amelyet használunk, meghatározza világlátásunkat.” A „woke” kifejezés olyan érzelmi töltettel rendelkezik, amely lehetetlenné teszi a valódi párbeszédet. Ha valakit „woke”-nak címkézünk, azzal azonnal elutasítjuk érveinek megfontolását; ha magunkat nevezzük így, erkölcsi felsőbbrendűséget tulajdonítunk nézeteinknek.
„A címkézés a gondolkodás halála” – vallotta Szőnyi Szilárd kulturális újságíró egy közelmúltbeli előadásában. S valóban, amikor pusztán címkékkel hadakozunk, éppen abba a hibába esünk, amit ellenfeleinknek felróunk: leegyszerűsítünk összetett kérdéseket. A keresztény-konzervatív hagyomány azonban éppen a valóság komplexitásának tiszteletére tanít minket.
Sokkal hatékonyabb lenne konkrét értékek és eszmék mellett érvelni, mint homályos gyűjtőfogalmak ellen hadakozni. Amikor a család szentségéről, a nemzet összetartó erejéről vagy a teremtett világ csodájáról beszélünk, olyan pozitív látomást kínálunk, amely önmagában vonzó alternatívát jelent. A kulturális örökségünk nem védekezéssel, hanem élettel teli továbbadással őrizhető meg leginkább a jövő nemzedékek számára.
