A vasárnapi Grammy-gálán Billie Eilish politikai állásfoglalása valódi vihart kavart a kulturális életben. Az énekesnő Donald Trumpot kritizáló megjegyzései nyomán ismét fellángolt a vita: vajon a művészek kiállhatnak-e politikai nézeteik mellett a nyilvánosság előtt? A kérdés különösen érzékeny, amikor a művészi szabadság és a társadalmi felelősségvállalás keresztmetszetében találjuk magunkat.
A művészet soha nem létezett értéksemleges vákuumban. A nagy alkotók mindig is reflektáltak koruk társadalmi kérdéseire, miközben egyetemes igazságokat fogalmaztak meg. Ahogy Kodály Zoltán mondta: „A kultúra nem magánügy.” Eilish megszólalása azonban nem a párbeszéd mélyítését, hanem a társadalmi polarizáció fokozását szolgálta, ami elgondolkodtató egy olyan díjátadón, amely elvileg a zenei kiválóság ünnepe lenne.
„A művésznek szabadsága van a véleménynyilvánításra, de felelőssége is van szavai súlyával szemben” – fogalmazott Fekete Péter, korábbi kulturális államtitkár egy interjúban. És valóban: a kérdés nem az, hogy egy művésznek lehet-e politikai véleménye, hanem hogy milyen fórumon és milyen módon fejezi azt ki. A Grammyk színpadát politikai platformmá alakítani azt a téves üzenetet közvetíti, hogy a művészet elsősorban politikai eszköz, nem pedig a szépség és igazság keresésének útja.
A magyar kulturális hagyomány mindig is tudta, amit ma sokan elfelejtenek: a valódi művészet nem a megosztást, hanem az emberi tapasztalat közös alapjainak feltárását szolgálja. Eilish botránya arra figyelmeztet: ideje újragondolnunk a művészet és közéleti felelősség viszonyát egy olyan korban, ahol a reflektorfény sokszor fontosabb, mint a tartalom.