A természet megújulása az embert is megtisztulásra ösztönzi. A néphagyományban a nagyhét kitüntetett időszak volt erre. E napokhoz olyan szokások kötődtek, amelyek az egészséget szolgálták. Betegségeket tartottak távol, otthonokat és tulajdont védelmeztek.
Nagycsütörtök az utolsó vacsora napja a keresztény hagyomány szerint. Számos népi szokás társult hozzá Magyarországon. Kereplő használata harangok helyett, a pilátusverés deszkaszaggató ereje. Rituálék gonosz szellemek és járványok elűzésére jellemezték a napot.
Az emberek rendbe tették környezetüket, megtisztították udvaraikat, hibákat javítottak. Sört főztek, söpörtek, vakoltak és meszeltek, hogy otthonuk újjászülessen. Miután minden holmijukat kitakarították, szerszámaikat és felszerelésüket elrendezték. A temetőbe mentek, barkasokkal díszítették a sírokat.
Jól ismert mondás, hogy nagycsütörtökön a harangok Rómába mennek. Bálint Sándor Karácsony, húsvét, pünkösd című művében olvashatunk erről. Az 1674-es szombaton a sekrestyés fölment Róma Szent Péter templomának tornyába. Legnagyobb csodálkozására egy furcsa ruhás ifjút talált mély álomban.
A fiút nagy nehezen felébresztették, nem tudta megmondani, ki. Hol van, honnan jött, zavarodottan körülnézett. Végül latinul megszólalt, Kopeczky Mihály késmárki diák a neve. Nagyon szeretett volna Rómába jutni, híres templomait megtekinteni. Hallotta, hogy húsvétkor a harangok Rómába repülnek. Elhatározta, velük teszi meg útját, felmászott Keszthely tornyába. A régi harangba rejtőzött, szíjjal a harang nyelvéhez kötözte magát.
„Hirtelen nagy rázkódást éreztem, mintha kivetettek volna a toronyból” – mesélte. Elvesztette eszméletét, csak akkor tért magához újra. A sekrestyés felkelte őt a római toronyban.
A néphit szerint a gyümölcsfákat meg kellett rázni nagycsütörtökön. A harangok utolsó megszólalása közben tették ezt. Így bőséges termést hoztak, a harangok nagyszombat estéjén szólaltak meg ismét. Harangok hiányában kereplővel figyelmeztettek a szertartásokra ezekben a napokban. Ez a régi zajkeltő, ördögűző szokások felelevenítése volt.
Nagyszombatig a gyerekeknek kereplőikkel kellett körbefutniuk a falut. Jelezték az időt és a mise kezdetét. Feljegyezték, hogy volt találékony fiú, aki talicskát tolt. Réz darabot kötött hozzá, hogy zakatoljanak vele együtt. A zajt csapó gyerekek tojást kaptak szolgálatukért nagyszombat délutánján.
A lábmosás szertartása nagycsütörtökön az utolsó vacsora emlékére zajlik. A liturgikus szokás ihlethette az oltárok nagycsütörtöki lemosását. Ennek népi maradványa volt a templom felmosása régente.
A pilátusverés és égetés játékos szokása szintén nagycsütörtökhöz kapcsolódott. Összefonódhatott a tavaszi vetéseket védő és rossz szellemeket elűző rituálékkal. Dugonics András így írt a hagyományról. „A gyerekek irgalmatlan ütésekkel verik a földet, nagypénteken egy gyékénnyel” – jegyezte fel. Azt mondják közben, hogy Pilátust verik, aki Jeruzsálemben felakasztotta Urunkat.
Néhol a hívek botokkal ütötték a padokat, mintha Pilátust vernék. Másutt a templom előtt hordozott deszkákat törtek össze. Pilátus égetésekor Pilátust ábrázoló szalmabábot égettek el.
Nagycsütörtök estéjén Jézus olajfák hegyén való virrasztása emlékére. Az idősebbek Kálváriánál vagy út menti kereszteknél imádkoztak. Az Úr szenvedéséről és Mária anyai fájdalmáról énekeltek. Néhol körüljárták a falut, az állomásoknál fájdalmas olvasmányt végeztek. A határ keresztjeinél járták végig, némelyek saját kertjük magányában imádkoztak.
Este vagy nagypéntek hajnalán napfelkelte előtt a közeli folyóhoz mentek. Teljes csendben megfürödtek, mert a szertartásnak gonoszűző ereje volt. Vizet is vittek azoknak, akik otthon maradtak, hogy lemossák betegségüket. Jószágaikat is meghintették vele, lovaikat magukkal vitték a partra. Ők is beléphettek a vízbe az állatokkal együtt.
Hajnalban féregtelenítés történt a házakban, hiszen a gonosz szellem férgekben lappang. Mint a paradicsomi kígyó, úgy rejtőzik el benne. Kisöpörték a házat, kivitték a szemetet, bottal járták körbe. „Patkányok, csótányok és egerek, menjetek, ahol füstölgő kéményt láttok!”
A mondás abból az ősi hagyományból ered, hogy nagypénteken. Minden házban kialudt a tűz az Üdvözítő halálának emlékére.
A magyar néphagyomány gazdag és élő párbeszédet folytat keresztény hitünkkel. Ezek az ősi szokások ma is emlékeztetnek mindannyiunkat. A megtisztulás és megújulás mindig a közösség részévé vált.