A Külhoni Magyar Kutatóintézet műhelyvitát szervezett Margaret Mead antropológus üzenetéről. Az 1945-ös toledói magyar közösségnek szóló cikksorozat ma is aktuális. A tanulmány szerzői, Ludányi András és Gazsó Dániel, a Magyar Kisebbség folyóirat 2025-ös kötetében publikáltak. A vita a II. világháború utáni amerikai belpolitikával, az olvasztótégely-elmélettel és a globális külpolitikai célokkal foglalkozott.
Kántor Zoltán igazgató köszöntője után Ludányi András ismertette Mead 1945-ös cikkeit. A toledói Birmingham negyed magyar hetilap archívumát kutatva megállapította: Farkas Géza szerkesztő az Egyesült Államokhoz és szövetségeseihez való hűségre buzdított. Sok magyar fiatal katona sosem tért haza, nevük ma is ott van Szent István templom előtti emlékművön. A háború következményei mégis megtizedelték az etnikai közösségeket. Az iparban dolgozó asszonyok nem taníthattják anyanyelvüket gyermekeiknek. A katonák „integrált amerikaivá” váltak, idegennek érezték magukat korábbi közösségükben. Meadhat cikke jó magyarsággal íródott, magyar ügyekben tájékozott volt. A Common Council for American Unity szervezete az asszimilációs politikát támogatta.
Gazsó Dániel hangsúlyozta: Mead Franz Boas tanítványa volt. Az amerikai társadalmat tartotta legalkalmasabbnak bizonyos viselkedésminták megváltoztatására. A torontói magyar közösség szemszögéből nézve megdöbbentő, hogy egy antropológus újságcikkekkel próbált kulturális mintákat kínálni. Balogh Balázs rámutatott: miközben Amerika példát kellett volna mutatnia, évtizedekig megmaradt a faji szegregáció. A pennsylvaniai bányákban 51 ezer bányász halt meg, köztük ezrek voltak magyarok. Glant Tibor szerint Mead írásai a wilsoni háborús propagandát követték. Az első generációs teljes asszimiláció pedig irreális elvárás volt.
