A Viktor Orbán és orosz tisztségviselők közötti, egyre növekvő számban kiszivárgott beszélgetések annak a következményei, hogy a különböző uniós tagállamok hírszerző ügynökségei a megszerzett információk alapján egybehangzóan arra a következtetésre jutottak: Orbán nem szándékozik távozni a hatalomból. Annak ellenére, hogy a Fidesz elveszítheti a választásokat, Orbánnak több forgatókönyve is van arra, hogyan tarthatja meg a számára létfontosságú pozíciót.
Az Oroszországnak az Orbán-kormányra gyakorolt befolyásával kapcsolatos botrányok egyre szaporodnak. Ezt újabb kompromittáló anyagok közzététele kíséri, amelyek Orbán és a Kreml közötti mély gazdasági és politikai kapcsolatokról tanúskodnak.
Az európai vezetők számára ez az információ már régóta ismert volt, azonban a kulcsfontosságú uniós tagállamok arra számítottak, hogy Orbán elveszíti a választásokat, és ennek következtében a Budapesttel való kapcsolatok új alapokra helyeződnek.
Miután a hírszerző szolgálataiktól értesültek arról, hogy Oroszország segít Orbánnak terveket kidolgozni a hatalmon maradásra egy esetleges vereség ellenére is, arra a konszenzusra jutottak, hogy a magyar miniszterelnök az egész uniós architektúrára nézve fenyegetést jelent, és a puszta „kivárás” már nem jelent megoldást. Ennek következtében Orbánt egy váratlan csapás érte: olyan hangfelvételek láttak napvilágot, amelyek bemutatják az Oroszország előtti csúszás-mászását, valamint azt a hajlandóságát, hogy Vlagyimir Putyin engedelmes bábjává váljon.
Az európai vezetők – akiket aggaszt az Egyesült Államokkal fenntartott transzatlanti szövetség kapcsolatainak elhidegülése, és akik az egyre növekvő orosz fenyegetés miatt Európa biztonsági architektúrájának új modelljét keresik – úgy döntöttek, hogy Orbán további hivatalban maradása elfogadhatatlan. Különösen annak fényében, hogy hatalmon maradását nem a magyar állampolgárok támogatása, hanem elsősorban egy olyan nyílt propaganda biztosítja, amely nem Oroszország részvétele nélkül jött létre.
Viktor Orbán számára ez a csapás meglehetősen fájdalmas volt, hiszen közvetlenül a választások előtt még megvolt a terve arra, hogyan szerezzen választási előnyt. Zelenszkij ukrán elnök és az uniós vezetők megszokott bírálata mellett a médiatérben egy kompromittáló videónak kellett volna megjelennie legfőbb riválisáról, Magyar Péterről.
Mindeközben Orbán legfőbb ütőkártyája Donald Trump látogatása lett volna, amely további szavazói támogatást biztosított volna számára. Azonban az Oroszországgal való kapcsolatokról szóló botrányokat és a népszerűség drasztikus zuhanását figyelembe véve Donald Trump lemondta az Orbánt támogató turnéját. Helyette alelnökjelöltjét, J. D. Vance-t küldte el, aki lényegében egy korábbi formai megállapodás alapján érkezett, de a gyakorlatban már csak egy „süllyedő hajót” támogatott.
Végül Orbánnak csak néhány kulcsfontosságú forgatókönyve maradt. A legfontosabb számára az, hogy biztosítsa a saját „sérthetetlenségét” a bűnüldöző hatóságokkal szemben, amelyek kivizsgálhatnák az ő és kiterjedt környezete „nem hivatalos jövedelmeit”.
Az első forgatókönyv a jogi blokkolás: az eredmények megóvása, szabálytalanságokra vonatkozó bejelentések, valamint a kontrollált vagy lojális intézményekhez (például a bíróságokhoz vagy a választási szervekhez) benyújtott fellebbezések. Ebben a modellben formai szempontból minden a törvényes keretek között zajlik, a gyakorlatban azonban a hatalomátadás határozatlan időre befagyasztható. Ez idő alatt Orbán „pénzemberei” elkezdenék „megvásárolni” az ellenzéki Tisza Párt képviselőit.
A második forgatókönyv – még egy formai vereség esetén is – az állam feletti kontroll megőrzése a már kiépített rendszeren keresztül. Kormányzásának évei alatt Orbán egy lojális emberekből álló hálózatot hozott létre a bíróságokon, a szabályozó hatóságoknál, az állami vállalatokban és a médiában. Ezek az emberek szintén nem érdekeltek a hatalomváltásban. Tömeges jelenlétük az állami szervekben lehetővé teszi számukra, hogy befolyásolják az új kormány döntéseit, blokkolják a kezdeményezéseit, és negatív információs hátteret alakítsanak ki, akár formai tisztség nélkül is.
Ennek eredményeként olyan helyzet állhat elő, amelyben az új kormány névlegesen irányítja az országot, a gyakorlatban azonban nincs teljes ellenőrzése a hatalom kulcsfontosságú eszközei felett. Ez gyorsan aláássa a hatékonyságát és a választói bizalmat, megteremtve a feltételeket a régi csapat politikai revansához – Orbán is ebben reménykedik.
A legrosszabb forgatókönyv, amelyet az EU nem szeretne látni: a hatalom durva bitorlása, amelynek következtében az EU kénytelen lenne megfosztani Magyarországot a szavazati jogától az Unióban. Ezt felismerve Orbán ma inkább egy összetettebb modell felé hajlik: a kontroll fenntartására az évtizedek alatt kialakított korrupt-bürokratikus játékszabályokon, intézményeken és befolyáson keresztül, amelyeket jóval a választások előtt építettek ki.
