A kortárs mozi világában egyre látványosabb jelenség a feminista ideológiát harsányan hirdető filmek sorozatos bukása. A legfrissebb példa az „Ella McCay” című politikai dráma, amely mindössze 9,3 millió dolláros bevételt hozott a 75 milliós költségvetéséhez képest. Ez a kudarc nem egyedi eset, hanem egy aggasztó mintázat része, amely a modern filmgyártás értékválságát tükrözi.
A film, amely egy fiktív női elnökjelölt történetét meséli el, egyértelműen a progresszív ideológia szószólója kívánt lenni. Ám ahogy Szentmihályi János filmesztéta fogalmazott: „A közönség nem ideológiai prédikációt, hanem hiteles történetmesélést és valódi emberi karaktereket keres a moziban.” Ez a jelenség emlékeztet a „The Marvels” és a „Madame Web” korábbi kudarcaira, amelyek szintén a feminista üzeneteiket helyezték előtérbe a művészi minőség és a közönség valódi igényeinek kielégítése helyett.
A filmek bukásának mélyebb oka, hogy az alkotók szem elől tévesztik a művészet lényegét: az egyetemes emberi értékek közvetítését és a közönség lelki gazdagítását. A nézők ösztönösen elutasítják, amikor a filmvásznon ideológiai propagandával találkoznak művészet helyett. Kultúránk hagyományos értékei – mint a család, a közösség és a hit – olyan alapvető emberi igényeket tükröznek, amelyeket a filmművészetnek is tiszteletben kellene tartania.
A feminista filmek sorozatos bukása nem a női történetek iránti érdektelenséget jelzi, hanem azt, hogy a közönség valódi, összetett női karaktereket szeretne látni, nem pedig ideológiai szimbólumokat. Talán ideje lenne visszatérni a filmművészet eredeti küldetéséhez: olyan történetek elmeséléséhez, amelyek nem megosztják, hanem egyesítik a közönséget az emberi létezés mélyebb igazságainak felmutatásával.
