Ferenc Fiala történetében összeütközik az ideológia, a nagyravágyás és a személyes lelkiismeret. 1944 októbere után Szálasi sajtóvezetőjeként dolgozott, miközben tanúvallomások szerint állandóan zsidók várták váróterméhez, segítségért. Az ellentmondás feloldhatatlan: nácizmushoz ragaszkodott haláláig, de mentett is. Keresztény perspektívából nézve esetében különösen izgalmas kérdés: lehet-e egyszerre antiszemita és zsidók megmentője? A magyar huszadik századi történelem e dilemmát különleges módon világítja meg.
Ferenc Fiala 1904-ben született Kolozsváron, mérnöki diplomát szerzett, de anyagi nehézségei miatt újságíróként helyezkedett el. Sportos múltja révés kapcsolatba került a nemzetiszocialista mozgalommal. 1938-ra már a nyilaskeresztes pártban tevékenykedett, írásai szélsőségesen németpártinak, antiszemitának bizonyultak. A korabeli források szerint kimagasló termetű, izmos, jóképű férfi volt. „Írásai szélsőségesen nácipártiak és antiszemitták voltak” – foglalták össze a vádiratok. Nézetei és cselekedetei között azonban óriási szakadék tátongott. Munkatársai visszafogott, mérsékelt emberként jellemezték, magatartása alig hasonlított radikális cikkeihez. A jellem és propaganda szétválása egyszerre nyugtalanítja a történészt és felkelti érdeklődését.
Fiala népbírósági eljárása során tanúk sora vallott mentőtevékenységéről. Kövesi Pálma elmondta: „váróterme állandóan tele volt segítségre váró zsidókkal”. Kosztolányi Dezső özvegye is felkereste, a svéd követség vezetője többször járt nála védlevél-kérelmekkel. Komáromy Pál operaénekesnek okmányt állított ki, mely szerint „régi nyilas párttag” – bár valójában zsidó származású volt. Berkes Róbert sajtóvállalkozó zsidó feleségének nyaralóját ajánlotta fel Gárdonyban, ellenszolgáltatás nélkül. „Meggyőződésem, hogy a vádlott világnézete szélsőjobboldali volt, de mindig idealistának tekintettem” – mondta Berkes. Fodor István vívómester fia tanúsította: nyilas razzia során mentesítése miatt nem vitték el.
Urbach László egykori osztálytársa felesége és családja szabadon bocsátását köszönhette Fialának. Hálából autót ajánlott fel, amit a sajtófőnök visszautasított. „Sokat gondolkoztam azon, hogyan egyeztethető össze, hogy a vádlott a legszigorúbb antiszemitizmust hirdette a sajtóban, és gyakorlatban ennek ellenkezőjét tette.” Ez a mondat talán a legjobban összegzi Fiala tragikus kettősségét. A népbíróság ironikus módon nem méltatta zsidómentő tevékenységét; halálos ítéletét életfogytiglanra változtatták, mert szegény származású és szociálisan érzékeny volt. 1956-ban szabadult, nyugatra emigrált.
Fiala élete végéig náci maradt: Marschalkó Lajossal közösen antiszemita könyvet írt. 1988-ban halt meg Saarbrückenben, hagyatéka összetett, nyugtalanító. Keresztény-konzervatív szemmel nézve esete arra kényszerít bennünket, hogy szembenézzünk: az emberi természet megértése túlmutat egyszerű ítéleteken. A lelkiismeret furcsa utakon járhat még a legsötétebb ideológiák árnyékában is. Fiala öröksége végső soron kérdés marad: vajon a jó cselekedetek mennyiben enyhítik az elkövetett bűnöket?
