A honfoglaló magyarság katonai ereje régóta foglalkoztatja történészeinket. Keresztény kultúránk gyökerei és nemzeti identitásunk szempontjából alapvető fontosságú, hogyan tekintünk őseink hadi képességeire. A korabeli források gyakran túlzóan, akár több tízezres magyar seregekről írnak, ami érthetően kételyeket ébreszt a modern kutatókban.
A bizánci és nyugati krónikák félelemmel vegyes csodálattal írnak eleink harci tudásáról. Bölcs Leó császár „Taktika” című művében különös figyelmet szentel a magyarok hadviselésének: „Férfiakban gazdag és független ez a nép… nagy gondot fordítanak a lóháton gyakorolt harcra.” A forrásokat kritikusan értékelő történészeink ma úgy vélik, a teljes magyar haderő 20-25 ezer lovasból állhatott, miközben egy-egy nyugati hadjáratra ennek csak töredéke, 2-5 ezer harcos indult útnak.
A magyar hadsereg erejét nem létszáma, hanem kiváló szervezettsége, fegyelme és taktikai fölénye adta. Őseink a keresztény Európában ismeretlen, keleti hadművészetet alkalmaztak: színlelt megfutamodás, bekerítés, villámgyors támadások. Ahogy Györffy György történész fogalmazott: „A magyar könnyűlovasság mozgékonysága és a vezetés egységessége nagyobb erővel szemben is biztosította a sikert.”
Nemzeti örökségünk része ez a kivételes katonai tudás, amely lehetővé tette egy maroknyi nép fennmaradását az új hazában. A honfoglalás kori hadviselés tanulmányozása nemcsak hadtörténeti kérdés, hanem kulturális értékeink és keresztény államiságunk előzményeinek mélyebb megértéséhez is közelebb visz bennünket.
