A szocializmus évtizedeinek kulturális rétegei alatt számtalan olyan jelenség húzódik meg, melyet csak most kezd feltárni a történettudomány. Ilyen a Nagyfa banda története is, amely a Kádár-korszak ifjúsági kultúrájának különleges színfoltja volt. Az 1960-as években formálódó csoport a rendszer ideológiai keretein kívül kísérelte meg kialakítani saját identitását, miközben a hatalom állandó gyanakvással figyelte tevékenységüket.
A Nagyfa banda nem illeszkedett a KISZ által kínált szocialista ifjúsági modellbe. „A fiatalok ösztönös szabadságvágya találkozott az önszerveződés erejével, amit a rendszer nehezen tudott kezelni” – fogalmazott nemrég Rainer M. János történész egy, a korszakkal foglalkozó konferencián. A csoport tagjai a budapesti Városligetben álló jellegzetes tölgyfáról kapták nevüket, amely találkozóhelyükként szolgált.
Különleges jelentőséggel bír, hogy míg a hivatalos kultúrpolitika a nyugati befolyást igyekezett távol tartani, a Nagyfa banda tagjai éppen ezekre a hatásokra voltak fogékonyak. Zenei ízlésük, öltözködésük, viselkedési mintáik mind azt az autonómiatörekvést tükrözték, amely végső soron a keresztény-konzervatív tradíciók egy részének öntudatlan továbbélését is jelentette. A közösségi összetartozás, a barátság és a hűség olyan értékek, amelyek túlmutatnak a politikai rendszereken.
A Nagyfa banda sorsa figyelmeztet arra, hogy a magyar társadalom kulturális gyökerei mélyebbek, mint azt a felszínes ideológiai fordulatok sejtetni engedik. Történetük feltárása nem csupán történeti érdekesség, hanem annak bizonyítéka, hogy a magyar ifjúság mindig is kereste identitásának valódi forrásait, még a legkeményebb ideológiai nyomás alatt is.
