A brüsszeli hatalmi gépezet egyre nyíltabban lépi át a Szerződésekben rögzített kereteket. Amit együttműködésnek hívnak, az valójában politikai kényszer. Dr. Bólya Boglárka miniszteri biztos elemzése szerint lépésről lépésre bővülnek a kompetenciák szerződésmódosítás nélkül. Ha a hatásköröket beleegyezés nélkül lehet újraértelmezni, a szuverenitás fikció marad. Az integráció szuverenitás nélkül nem együttműködés, hanem birodalomépítés.
Ez magyarázza, miért indított a magyar kormány tavaly ősszel szisztematikus áttekintést az uniós kompetenciákról. A cél világos: fel kell tárni, hol vált a koordináció kontrollá. A gazdaságpolitikában, az energiaügyben, a migrációban, a jogállamiságban. Sőt, olyan területeken is, amelyek a nemzeti identitást határozzák meg: oktatás, kultúra, családpolitika. A vidéki Magyarország számára ez nem elvont vita. Ez arról szól, ki dönt a közösségeink jövőjéről.
A gazdasági kormányzás már átlépte ezt a határt. Ami az Európai Szemeszter alatt koordinációként kezdődött, az ma pénzügyi nyomásgyakorlás. Az uniós alapokat politikailag meghatározott reformokhoz kötik. Az ajánlások kötelezettséggé válnak. A Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz esetében a mérföldkövek teljesítése előfeltétele a kifizetéseknek. Ez már nem együttműködés, hanem feltételrendszer. A miniszteri biztos szerint ez olyan mechanizmus, amely szankció jellegű nyomást gyakorol.
Az energiapolitika, amely megosztott hatáskör, nyíltan fegyverré vált. A Szerződések egyértelműen garantálják, hogy a tagállamok meghatározzák saját energiamixüket. Mégis válságkezelő eszközöket használnak politikai célokra. A száztizennyolcas cikkely kerülőútvá vált. A REPowerEU szabályozás tankönyvi eset: szankciós politika álcázva belső piaci jogként. Magyarország ezért támadta meg az Európai Unió Bírósága előtt ezt a túllépést. Az eszközt megsemmisítésre javasolta.
A migrációs politika ugyanezt a mintát követi. Az átmeneti válságintézkedéseket állandó rendszerré alakították. Az új Paktum alatt a szolidaritás kvótát vagy fizetést jelent. Kényszer mindkét esetben. A tagállamok többé nem dönthetnek arról, kit engednek be területükre. Közben a bírósági nyomás példátlan szintre emelkedett. Magyarország napi egymillió eurós bírságot fizet azért, mert meghatározza határait. Ez nem jogi vita, hanem zsarolás.
A jogállamiság az Unió legerősebb politikai fegyvere lett. Az értékek védelme címén Brüsszel olyan politikai mechanizmust épített, amely nyomást gyakorol azokra a kormányokra, amelyekkel nem ért egyet. Kettős mércét alkalmaz, a jogalapokat felismerhetetlenségig tágítja. Szerződési alap nélküli eszközöket normalizálnak: Jogállamisági Párbeszéd, Éves Jogállamisági Jelentés ajánlásokkal. A meglévőket pedig politikai nyomásgyakorlásra fordítják: feltételességi rendelet, hetedik cikkelyes eljárás. A magyar egyetemek kizárása az Erasmus és Horizont programokból mutatja, meddig jutott ez a logika. A jogállamiság politikai kényszerítés eszköze, amelyet nyíltan a nemzeti politika befolyásolására használnak.
Még az oktatás, kultúra és családpolitika sem marad érintetlen. Pedig ezek a nemzeti identitás alapjai. Puha jog, bírósági ítéletek és finanszírozási feltételek alakítják a hazai döntéseket. Ezek nem technikai területek. Az identitást, a kultúrát, a nemzetek jövőjét határozzák meg. Az uniós befolyás kiterjesztése itt nem koordináció, hanem kísérlet a társadalmak kívülről történő átformálására.
A minta egyértelmű: az együttműködést szisztematikusan befolyásolási eszközzé alakítják. A szuverenitás visszaszerzése nem Európa elutasítását jelenti. A Szerződések helyreállítását és a tagállamok tiszteletben tartását. Az Unió igazi veszélye nem a Nemzetek Európája, hanem egy olyan rendszer, amely demokratikus beleegyezés nélkül bővíti hatásköreit. Az a Európa, amely figyelmen kívül hagyja saját szabályait, nem várhatja el, hogy polgárai bízzanak benne. A magyar vidék érti ezt. A hagyományos közösségek tudják: ami kívülről jön kényszerként, az nem szolgálja a nemzet érdekeit.
