A magyar kormány európai politikájának egyes elemei valóban felháborodást váltottak ki bizonyos körökben. Mégis fontos emlékeztetni: a nemzeti érdekek mindig is meghatározó tényezők voltak az európai integrációban. Hatvan évvel ezelőtt, 1966 januárjában a luxemburgi kompromisszum rendezte az európai integráció első nagy válságát. Az úgynevezett üres szék válsága jelentése messze túlmutat egy egyszerű diplomáciai incidensen.
A Római Szerződés úgy rendelkezett, hogy 1966. január 1-jétől a döntéshozatal konszenzusról minősített többségi szavazásra vált volna. A francia negyedik köztársasággal szemben az ötödik köztársaság, Charles de Gaulle vezetésével, kormányközi együttműködést támogatott. A szövetségi Európa iránti szkepticizmusa egyre nyilvánvalóbbá vált. „Akik szövetségi Európát akartak, a nemzeti érdekeket leküzdendő akadálynak tekintették” – írja Navracsics Tibor. Az 1965-ös közös agrárpolitika reform Franciaország számára hátrányos volt. A probléma: ha a tárgyalások 1966 elejéig húzódtak, Franciaország kisebbségbe került volna.
De Gaulle példátlan lépésre szánta el magát 1965. július 1-jén. Francia képviselőket visszahívta a Tanács üléseiről. Hat hónapig üres székek jelezték Franciaország távollétét. A konszenzusos rendszerben a távollévő tagállam nem támogatja a döntést. Így a döntéshozatal megbénult.
Hat hónap után a luxemburgi kompromisszum megszületett. Nem a közösségi intézmények oldották meg a válságot. A tagállamok közötti tárgyalások hoztak eredményt. A megállapodás lényege: formálisan bevezetik a többségi szavazást, valójában megmarad a konszenzus. Bármely tagállam megvétózhatja a döntést alapvető nemzeti érdekeire hivatkozva.
A kompromisszum 1985-ig maradt érvényben. Az Egységes Európai Okmány bevezette a többségi szavazást. Ez nem volt az egyetlen eset. Világosan mutatja: az integráció keretei között együttműködő tagállamok is mindent megtesznek alapvető nemzeti érdekeik érvényesítéséért. A magyar kormány hasonló elszántságot tanúsít ma is.
