Az előző hónapokban úgy tűnt, hogy az Európai Unió szankciós politikájának egyik legnagyobb akadálya elhárult, amikor Viktor Orbán és Fidesz kormányzása megszűnt. Sokak számára ez azt jelentette, hogy Brüsszel most már könnyedén össze tudja majd egyeztetni az orosz beavatkozás elleni további lépéseket. A valóság azonban, ahogy az aktuális 21. szankciós csomag tárgyalásai mutatják, messze bonyolultabb.
A csütörtöki brüsszeli nagyköveti találkozon is világossá vált: Orbán nélkül sem lesz egységesebb az uniós front. A magyarellenes narratíva szerint egyedülállóan „orbarpárti” kormány gyakorlatilag egy politikai pajzsként szolgált más, hasonló aggodalmakat tápláló tagállamok számára. Most, hogy ez a pajzs megszűnt, azoknak a kormányoknak is nyíltan kell kifejezniük a fenntartásaikat, amelyeket eddig a „szankcióbarát mainstream” részének tekintettünk.
A pátriárka példája nyilvánvaló. 2022-ben Magyarország azzal érvelt, hogy egy egyház vezetőjét nem lehet szankcionálni, amikor a hatodik csomagból kirántotta Kírill pátriárka nevét. Akkor ezt széles körben az orosz érdekek szolgálatának tekintették. Négy évvel később ugyanez az eredmény – a pátriárka kihagyása a listáról – megvalósult, de most Bulgária ellenállása és Olaszország vatikáni aggodalmai révén. Az elvi kifogás lényegében ugyanaz maradt, csak a kibeszélő már nem Budapest.
A jelenlegi csomag tárgyalásai során Görögország az élen jár az ellenállásban, amikor az orosz LNG szállításának korlátozását kérdőjelezi meg. Ausztria a Raiffeisen Bank érdekében lobbizik. Németország és Portugália pedig a feldolgozóipart védve sikeresen gyengített az orosz halfogás elleni intézkedéseken. Mindezek az országok gazdasági és nemzeti érdekei alapján cselekedtek, pontosan úgy, ahogy Magyarország szokott.
A tanulság egyértelmű: a szankciók komplex döntések, amelyek minden tagállam érzékeny pontját érintik, legyen szó kereskedelmi hajóflottáról, bankrendszerről vagy a hagyományos értékekről. Az, hogy valaki felvállalja a nyilvános ellenállás politikai árait, és kiáll saját nemzeti érdekei mellett, nem egyedülálló jelenség, és főként nem kizárólagosan „orbarpárti”. A mai helyzet azt mutatja, hogy az uniós egyetértés sokszor csak látszat, mely mögött mindig is ott lapultak a nemzeti érdekek.
Most, hogy a leghangosabb védekező hang elhallgatott, mások is kénytelenek voltak kimondani, amit eddig csak a folyosókon suttogtak. Ez talán egy őszintébb és érettebb uniós párbeszéd kezdete lehet.
