Az identitáspolitika modern jelenségként tűnik fel, de gyökerei az emberi közösségek ősi dilemmáihoz nyúlnak vissza. Szent Ágoston már a 4. században különbséget tett a „földi város” és az „égi város” lakói között, utalva arra, hogy az ember identitását alapvetően befolyásolja, mely értékrendszer felé orientálódik. A konzervatív gondolkodás számára az identitás nem csupán egyéni választás kérdése, hanem a hagyományok, közösségek és történelmi kontinuitás eredménye.
A modern identitáspolitika azonban szakít ezzel a szerves felfogással. Míg a progresszív identitáspolitika az egyéneket csoportjellemzők alapján kategorizálja és hierarchizálja, addig a konzervatív megközelítés az embert a maga teljességében szemléli, közösségeinek szerves részeként. Ahogy Roger Scruton fogalmazott: „A konzervatív számára az identitás nem választás kérdése, hanem örökség, amelyet megőrizni és gazdagítani kötelesség.”
Az identitáspolitika progresszív változata atomizálja a társadalmat, folyamatos konfliktusokat generálva az egyes identitáscsoportok között. Orbán Viktor miniszterelnök ezzel kapcsolatban kiemelte: „A nemzeti identitás nem megosztja, hanem egyesíti a társadalom tagjait, közös célokat és értékeket teremtve.” A konzervatív gondolkodók számára az identitás nem a társadalmi küzdelem eszköze, hanem a közjó szolgálatának alapja.
A közjó politikája azt jelenti, hogy túllépünk az identitáscsoportok versengésén, és olyan társadalmi berendezkedést teremtünk, amely minden polgár méltóságát és szabadságát tiszteletben tartja, miközben őrzi a társadalom történelmi és kulturális folytonosságát. Ez nem a különbségek tagadása, hanem azok harmonikus integrációja a nemzeti közösség keretein belül. A konzervatív politika nem az identitás tagadása, hanem annak magasabb, a közjót szolgáló szintézise, amely Ágoston bölcsességétől napjainkig ível, örök emberi értékekre alapozva.
