A magyar történelem sötét fejezete a szovjet munkatáborokba hurcolt civilek tragédiája. Amikor a Vörös Hadsereg 1944-45-ben megszállta Magyarországot, nemcsak katonákat, de ártatlan civilek tízezreit is elhurcolták „málenkij robot” ürügyén. E traumatikus örökség hosszú évtizedekig tabunak számított, a kommunista rendszer elhallgatta az áldozatok szenvedéseit.
A GULAG-ra hurcolt magyarok története nem csupán történelmi adatok halmaza, hanem élő emberek szenvedéseinek krónikája. „Az első évben oly sokan meghaltak, hogy reggelente már nem is csodálkoztunk, kinek az ágya üres” – emlékezett vissza Kovács Mária, aki 17 évesen került a Donyeck-medence bányáiba. Az elhurcolt civilek között asszonyok, fiatalok, idősek egyaránt voltak, akiket gyakran csak német hangzású nevük miatt vittek el.
Keresztény hitük sokaknak adott erőt a túléléshez. Imádságok, titokban megtartott vallási szertartások, kézzel faragott feszületek – ezek segítettek megőrizni emberi méltóságukat a megaláztatások közepette. Balogh József, egykori túlélő visszaemlékezéseiben írja: „A barakkban esténként suttogva imádkoztunk, ez volt az egyetlen, amit nem vehettek el tőlünk.”
A GULAG-ra hurcolt magyar civilek történetének feltárása nem csupán történészi feladat, hanem erkölcsi kötelességünk is. E tragikus sorsok megismerése és továbbadása nélkül nem érthető meg teljes mélységében a kommunizmus természete, és nem lehet teljes a nemzeti emlékezet. Ahogy elmúlnak közülünk az utolsó túlélők is, úgy válik egyre fontosabbá, hogy történetüket megőrizzük az utókor számára.
