Amióta az ember közösségekben él, az ajtók sosem csupán az időjárás ellen védekeztek. Határt jelöltek: belül a magán, kívül a nyilvános tér. Aki az ajtót irányította, eldöntötte, ki léphet be. Ez az elv átszállt otthonról városfalra, végül államhatárokra. Minden lépéssel mélyebbre épült a kontroll a társadalomba.
Ma, amikor példátlan tömeges migráció formálja át a világot, ez a kérdés politikai viták középpontjába került. A határok olyanok, mint az ajtók. Nem elvont vonalak, hanem eszközök. Általuk őrzik a közösségek a rendet, határozzák meg önmagukat, biztosítják a biztonságot.
Erre a gondolatra épül a budapesti Danube Intézet friss dokumentumfilmje, A jövő a kapuban címmel. A művet április 8-án mutatják be hivatalosan, de márciusban már láthatták a Családformálás és jövő konferencia résztvevői. A film egy ritkábban tárgyalt szempontot világít meg: a kapuőrök szerepét, és az ellenük irányuló ellenségeskedést.
„A kapuőrök nem csak határokat őriznek, hanem a jövőnket” – fogalmazott Dobozi Gergely, a Danube Intézet operatív igazgatója és a film társproducere. „Minden kapu döntést jelent. Arról, kit engedünk be, kit hagyunk kint. Melyik hangot halljuk, melyiket hagyjuk figyelmen kívül. Ezeket a döntéseket igazolni kell.”
Dobozi szerint a film központi kérdése: ki dönti el, mi az igazolt? „Itt kezd kulcsfontosságúvá válni a kapuőrök szerepe. Nem csak a tetteik számítanak, hanem a hozzáállásuk is.” Ha kinyitják a kapukat a sokszínűség és fejlődés nevében, az ahhoz vezet, amit ma Nyugat-Európa sok országában látunk: sikertelen integráció, növekvő bűnözés, erőszak, káosz. „Ha a kapu zárva marad, a rend megőrizhető” – érvelt Dobozi.
„A jövő nem csak megtörténik. A kapuknál formálódik” – zárta bevezető szavait a vetítés előtt.
A film 2015-be vezet vissza bennünket, a migrációs válság csúcspontjára. Akkor több mint egymillió ember, főként a MENA-régióból, érkezett európai földre. Akkoriban két tragikus terrortámadás rázta meg Franciaországot és egész Európát. A Bataclan, ahol több mint százan haltak meg Párizsban, és a Charlie Hebdo-merénylet, ahol újságírókat öltek meg Mohamed próféta ábrázolásáért.
Ezek az események mutatják, mi történik, ha kinyitják a kapukat. Akár terrorista sejtek ezreit engedhetik be a társadalmukba. Ha a kapuk nyitva vannak, instabilitás áramlik be.
A film azonban azokra fókuszál, akik zárva tartották a kapukat. És arra, hogyan bánik velük az Európai Unió politikai establishmentje. Az egyik ilyen kapuőr Fabrice Leggeri volt, a Frontex, az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség korábbi igazgatója. A válság kezdetén, 2015-ben Leggeri olyan döntéseket hozott, amelyeket emberi jogi szervezetek és baloldali politikusok azóta is kritizálnak.
Ahogy a dokumentumfilmben kifejti, Leggeri azonnal látta, hogy a válság példátlan lesz. Biztonsági megközelítést választott. A külső határellenőrzések megerősítését, a megfigyelés bővítését, a visszatartást szorgalmazta a mentés helyett. Ez nem illett jól az EU vezetéséhez. Angela Merkel német kancellár akkor azt hirdette, hogy a közösség befogadhat mindenkit a polgárháborús térségekből.
Álláspontjáért és a Frontex működéséért, állítólag menekültjogi és emberi jogi jogsértésekért, Leggerit démonizálták. A film bemutatása előtt napokkal a párizsi fellebbviteli bíróság vizsgálatot indított ellene emberiesség elleni bűncselekmények vádjával.
A másik kapuőr Magyarország volt, amely hasonló bánásmódot kapott az EU-tól. A film a déli határra vezet 2015-ben, ahol migránsok tömegei, sokan iratok nélkül, összecsaptak a rendőrséggel és határvédelmi erőkkel. Ebben a valóságban döntött Orbán Viktor miniszterelnök határkerítés építéséről. Bűncselekménnyé nyilvánította az illegális belépést. Zéró toleranciát hirdetett a dokumentumok nélküli migránsokkal szemben. Ellenállt az EU kvótáinak.
„Ennek legpontosabb meghatározása: invázió. Európát megszállás éri” – jelentette ki Orbán 2015 novemberében. Ezért rasszizmus vádjával, félelem keltésével vádolták. Évekig tartó jogi és politikai nyomás követte Magyarországot.
Kötelezettségszegési eljárások, rágalomkampányok a nyugati médiában, uniós források megvonása. Ezt kapta Magyarország azért, mert zárva tartotta a kapukat. A mai napig napi egymillió euró bírságot kell fizetnie, mert nem igazította politikáját az EU migrációs keretrendszeréhez.
Tíz évvel később azonban úgy tűnik, megfordul a helyzet. Egyre több európai polgár felismeri a nyitott határok negatív következményeit. Egyre több ország követeli Brüsszeltől az alkalmazkodást. Nemrég az Európai Parlament jóváhagyott egy új deportálási keretet, amely kompetenciákat adhat vissza Brüsszelből a tagállamoknak.
Ennek ellenére a kapuőröket még mindig démonizálják. A jövő a kapuban pontos képet ad a két valóságról, amely jelenleg kettéosztja Nyugat- és Kelet-Európát. Az egyik oldalon instabilitás, a terror állandó fenyegetése, párhuzamos társadalmak, amelyek egyre kevésbé tudnak működni egymás mellett. A másik oldalon biztonság, stabilitás, és ami a legfontosabb: a védettség és összetartozás érzése.
De bátorság kell ennek megőrzéséhez. És ez a bátorság a kapuőröké, akik minden nyomás ellenére úgy döntenek, hogy zárva tartják a kapukat.
