A katolikus egyház keleti politikája a hidegháború évtizedeiben összetett diplomáciai kísérletet jelentett a vasfüggöny mögötti keresztények helyzetének javítására. XII. Piusz konfrontatív hozzáállását XXIII. János és VI. Pál alatt felváltotta egy óvatosabb, párbeszédre törekvő stratégia. Ez a politika azonban ellentmondásos eredményeket hozott, különösen Magyarország és más közép-európai országok esetében.
A Vatikán Ostpolitikja abból az alapfeltevésből indult ki, hogy a kommunista rendszerekkel folytatott tárgyalások révén enyhíteni lehet az egyházüldözést. „A diplomáciai kapcsolatok fenntartása lehetővé teszi számunkra, hogy segítséget nyújtsunk a szenvedő egyházaknak” – fogalmazta meg Agostino Casaroli bíboros, a vatikáni külpolitika irányítója. A kompromisszumok azonban gyakran súlyos árat követeltek. Mindszenty József bíboros esete jól példázza ezt a dilemmát, amikor a magyar főpásztort a Vatikán gyakorlatilag feláldozta a magyar kommunista rezsimmel való megegyezés oltárán.
Az Ostpolitik talán legnagyobb kudarca abban rejlett, hogy a kommunista hatóságok kihasználták a Vatikán kompromisszumkészségét. A titkosszolgálatok beszivárogtak az egyházi hierarchiába, és a „békepapok” mozgalma révén belülről gyengítették a katolikus ellenállást. II. János Pál pápa megválasztása 1978-ban fordulatot hozott – lengyel tapasztalatai alapján felismerte, hogy nem a rendszerrel való kiegyezés, hanem az erkölcsi alapelvekhez való ragaszkodás vezethet valódi változáshoz.
Az egyház keleti politikájának története fontos tanulsággal szolgál a mai magyar konzervativizmus számára is: a totalitárius ideológiákkal való kompromisszum nem enyhíti azok természetét, hanem gyakran legitimálja őket, miközben gyengíti a hagyományos értékek védelmezőinek pozícióját. Az igazi ellenálláshoz szilárd elvi alapokon nyugvó, hosszú távú stratégia szükséges.
