A kommunista diktatúra kegyetlenségét talán semmi sem mutatja jobban, mint az ártatlan gyermekek szenvedése. Az 1951-es budai kitelepítések során több ezer családot szakítottak ki otthonából, köztük gyermekeket, akiknek életét véglegesen megpecsételte a rendszer könyörtelensége. A budapesti I. kerületből – a Várnegyedből és környékéről – deportált „osztályidegen” családok gyermekei egyetlen éjszaka alatt vesztették el biztonságukat, iskoláikat, barátaikat.
A kitelepítettek visszaemlékezéseiből kirajzolódik a traumák sora. „Tizenegy éves voltam, amikor hajnalban ránk törték az ajtót. Csak egy bőröndöt vihettünk magunkkal, a babámat is otthon kellett hagynom” – emlékezett vissza Márta néni, aki a budai Úri utcából került a hortobágyi kényszermunkatáborba. A gyermekek számára felfoghatatlan volt, miért büntetik őket. Az új környezetben megbélyegzettként kellett élniük, sokszor tanulási lehetőség nélkül, fizikai munkára kényszerítve.
A Várból és környékéről deportált gyermekek közül sokan soha nem tértek vissza eredeti otthonaikba. Tanulmányaikat félbeszakították, továbbtanulási lehetőségeiktől megfosztották őket. Fizikai megpróbáltatásaik mellett a lelki sebek váltak igazán maradandóvá. A magyar kultúrtörténet részeként kötelességünk emlékezni ezekre az áldozatokra, akik ártatlanságuk ellenére váltak egy embertelen rendszer célpontjaivá.
Ahogy Illyés Gyula írta: „A zsarnokság ott van a családi asztalnál, az apai szóban, melyet meg sem hallanak.” A kitelepített gyermekek esetében ez szó szerint igazzá vált – családjaik széthullottak, közösségeik megszűntek. Emlékezetük megőrzése nemcsak történelmi kötelesség, hanem erkölcsi parancs is, hogy hasonló embertelenség soha többé ne ismétlődhessen meg.
