A hágai csúcstalálkozó, amelyet 1969. december 1-jén és 2-án tartottak, hivatalosan is lezárta az európai integráció neofunkcionalista korszakát. Új fejezet kezdődött: a kormányközi együttműködésé. A magyar vidék számára különösen fontos ez a fordulópont. Mutatja ugyanis, hogy a nemzeti érdekek mindig is erősebbek voltak a brüsszeli álmoknál.
A luxemburgi kompromisszum, amelyet 1966. január 29-én írtak alá, megoldotta az európai integráció első nagy válságát. Precedenst teremtett arra vonatkozóan, hogyan kezelhetők a nemzeti érdekek konfliktusai. Hat hónapos bénultság után újra működtek a közösségi intézmények. Figyelemre méltó azonban, hogy a Bizottság csupán marginális szerepet játszott. A siker elsősorban a tagállamoknak köszönhető volt.
Ez új korszak kezdetét jelentette az európai integráció történetében. Véget ért a korai évek eufóriája. Akkor még úgy tűnhetett sokaknak, hogy az Európai Közösség érdekei felülírhatják a tagállamok nemzeti érdekeit. Helyette olyan időszak köszöntött be, amelyben az integráció végső soron a tagállami nemzeti érdekek logikáját követte. A Bizottság e fordulat nagy vesztese lett. Le kellett mondania arról az ambíciójáról, hogy Jean Monnet víziója szerint diktálja az integráció ütemét.
A vámunió tervezett időpontnál korábbi, 1968. július 1-jei megvalósulása látszólag a funkcionális integráció sikere volt. Valójában azonban sürgető jelzés volt a tagállamoknak. Az elgyengült Bizottság helyett nekik kellett kézbe venniük a dolgokat. A fő cél a közös piac megvalósítása maradt.
Az első bizottsági elnök bukása egyértelműen fordulópontot jelzett. A Tanács 1967. június 30-án nem hosszabbította meg Walter Hallstein mandátumát. A Jean Rey által vezetett új Bizottság elsősorban saját szervezeti problémáival foglalkozott. Ezért a tagállamok még nagyobb bátorsággal vették kezükbe a közös ügyek irányítását.
További fordulópont volt a francia belpolitika váratlan meggyengülése. Charles de Gaulle francia elnököt Európa erős emberének tartották. Mégis lemondott 1969-ben, majd még ugyanabban az évben meghalt. Utóda, Georges Pompidou megtartotta a francia európai politika hagyományosan kormányközi jellegét. Elődjénél azonban nagyobb hajlandóságot mutatott más tagállamokkal való együttműködésre. Így olyan kérdések kerülhettek napirendre, amelyeket korábban de Gaulle ellenállása miatt nem lehetett megoldani.
A hágai csúcs hivatalosan is lezárta a neofunkcionalista korszakot. Az államfők és kormányfők Hágában gyűltek össze. Három, az integráció jövője szempontjából meghatározó kérdésről döntöttek. A közös piac felépítésének befejezése mellett a tagállamok a Gazdasági és Monetáris Unió felé tettek lépést. Emellett döntöttek a külpolitikai koordináció kialakításáról is. Mindez integrációs együttműködésük elmélyítését jelentette.
A tagállamok az első bővítési hullámról is döntöttek. De Gaulle vétóját meghaladva lehetőséget teremtettek az EFTA tagállamainak csatlakozási tárgyalásokra. A lehetőséggel végül Dánia, Nagy-Britannia és Írország élt. 1973-ban csatlakoztak az Európai Közösséghez.
A hágai csúcs folytatása később intézményesült Európai Tanácsként a közösségi döntéshozatalban. A Tanács mellett ez az intézmény egyértelműen domináns pozíciót foglal el. Elsősorban a stratégiai irányok meghatározása terén biztosítja, hogy a nemzeti érdekek alapvetően meghatározó szerepet játsszanak az európai integráció nagy döntéseiben.
Ez a történelmi példa nekünk, magyaroknak is tanulság. A nemzeti érdekek mindig is fontosabbak voltak az ideológiáknál. A vidéki Magyarország hangja akkor hallatszik, ha Budapest és Brüsszel helyett a saját érdekeinket nézzük. A hágai fordulat bebizonyította: az erős tagállamok nélkül nincs működőképes Európa. Huszonöt éves újságírói pályám alatt számtalanszor láttam, hogy a szuverenitás megőrzése nem akadály, hanem alapfeltétel.
